2018-as Szolgálótábor - egy résztvevő szemével

Lehet-e valami ugyanaz, de mégis más?

Ez a tábor elüt minden más tábortól abban, hogy itt nem szolgáltatást (szórakoztatást, programokat) kapnak a résztvevők, hanem szolgálni, dolgozni jönnek: időseknek, mozgáskorlátozottaknak, rászorultaknak segítenek kétkezi munkával. Mellesleg pedig közelebb kerülnek "Erzsi nénihez" vagy "Jani bácsihoz" és így kedves szívkapcsolatok alakulhatnak ki idős és fiatal közt. Mivel az ország minden szegletéből jönnek erre a táborra, így sokszor a fiatalok sem ismerik egymást, de a közös munka gyorsan összehozza az embereket.

Évek óta veszek részt ebben a táborban, tehát elég jól ismerem a fogadtatást, a reakciókat, a nehézségeket és minden a táborral kapcsolatos történést. Szinte minden táborozó véleményét összefoglalva állíthatom, hogy nem volt még ennyire pozitív fogadtatásunk, mint idén Orgoványban. Nem kellett a kezdeti bizalmatlanságot áttörni, mert nem volt.

Táborvezető pásztorunk már az előkészületek ideje alatt érezte, hogy idén itt valami különleges áldás várható, mert minden előzetes megbeszélés úgy haladt, mint kés a vajban. A legelső "élmény" az volt, hogy a polgármesternő teljes nyitottsággal és támogatással állt örömmel a tábor mellé, és minden segítséget megadott nekünk. Ezen felül mellénk állt támogatásban az iskola igazgatónője és a művelődési ház vezetője is.

Mivel a polgármesternő minden helyen és fórumon beszélt a várható szolgálótáborról, így már előzetesen is számos segítő felajánlás érkezett, ami a tábor ideje alatt még folyamatosan tovább bővült. Volt, aki vaddisznó pörköltöt főzött a csapatnak, más saját sütésű pizzával látott el bennünket, vagy ugyanilyen felajánlásképp paprikás krumpli és húsos káposzta is kerülhetett az asztalra. A helyi bolt többször jégkrémmel ajándékozta meg a csapatunkat, de kaptunk az emberektől dinnyét, kukoricát, szilvát és szőlőt is. Sőt mivel az időseknek, rászorultaknak való kétkezi szolgálat mellett egy angol és német nyelvgyakorló klub is működött, így adódhatott, hogy az egyik anyuka palacsintával látta vendégül a táborunkat. Egyszóval: nem éheztünk.

Külön élmény volt számunkra, hogy az esti alkalmakon is részt vettek sokan nemcsak azok közül, ahol dolgoztunk, hanem rendszeres látogatóink voltak a kis város említett vezetői is. Élmény volt megtapasztalni az összefogást és szeretetet, és az utolsó napi záró alkalmat is az egymást elválasztó korlátok ledőlése itatta át, mintha egy kis külső csapat érkezésére közeledtek volna a helyiek is egymás felé.

És persze nem mellesleg megszépült számos kerítés, megszabadultak a gaztól a kertek, épültek autógumi figurák a városnak, és a csapatunk fát vágott, ablakot pucolt, festett-mázolt, gazolt, fát behordott - amire épp szükség volt. De a legszebb az idős emberek megható hálája volt, akik gyakran könnyezve alig merik elhinni, hogy a mai világban még bárkitől ingyen segítséget kaphatnak. Volt, aki a szombati záró-szerenádon egy saját készítésű "Köszönjük, Agapé!" felirattal várt bennünket. És táborozásunk egyik apró következménye, hogy a városka festékboltjában kifogyott a kerítésfesték.

Csapatunk értékelő megbeszélésén érdekes volt látni, hogy zárszóként sokan már előre bejelentkeztek a jövő évi táborra, mert a táborban sokadszorra élhettük át a jobb adni, mint kapni gazdagító érzését. Egy érdekes színfolt volt, hogy az egyik kerítésfestés közben az ott lakó hölgy 17-18 éves fia is besegített, majd másnap már bejelentkezett munkára a táborunkba - sőt a jövő évi táborra is szeretne hozzánk csatlakozni.

egy táborlakó